Nem csupán könyvkiadásunk és -kereskedelmünk tekint több évszázados múltra, hanem az ezzel járó apró fortélyokra és marketingfogásokra is már a 18. századtól kezdve rendelkezünk egyértelmű adatokkal. Ekkor még nem beszélhetünk szervezett kiadó rendszerről Magyarországon, ám a könyvkereskedői jog megszerzését viszonylag szigorú feltételekhez (szakma kitanulása, legalább négy év kereskedelmi gyakorlat stb.) kötötték. A szerzői jogokra és az utánnyomásra vonatkozó akkori szabályok, vagyis éppenséggel ezek hiánya következtében azonban a dörzsöltebb észjárású kereskedők rengeteg kiskapura bukkanhattak a könyvek megjelentetését és árusítását illetően. Ha végigtekintünk néhányat a számtalan trükk közül, majd összevetjük őket a mai viszonyokkal, meglepő módon tapasztalhatjuk: bizony tényleg „nincs új a nap alatt”.

18_szazad.jpgKönyvesbolt a 18. században

A lanyha ellenőrzésnek köszönhetően a más által kinyomtatott sikerkönyvek engedély nélküli utánnyomása az egyik legkézenfekvőbb megoldásnak tűnt, hiszen így – a jogos kiadóval ellentétben – az utánnyomónak nem kellett szerzői jogdíjat fizetnie, emiatt pedig olcsóbban adhatta el a műveket. Trattner János Tamás kereskedő mély körültekintéssel űzte ezt a nemes foglalkozást, melynek köszönhetően olykor-olykor „rajongói levelekkel” is megtalálták őt: „Szégyellje magát, ha még egyáltalán képes a szégyenkezésre, hogy Ön, akinél én hat évig könyvkereskedő voltam, Sallen (általam kinyomtatott) klinikai orvostanát utánnyomta. Az Önt ezért megillető »diplomát« minden tudományos és politikai lapban olvashatja. Mellesleg a butaságán csak mosolyoghatok, minthogy Ön az utánnyomást a második kiadás alapján végezte, miközben én ez év húsvétján már a negyedik, javított kiadást adtam közre. […] Adjon az Isten Önnek 74 éves korára becsületesebb gondolatokat, mint eddig, mert különben az Önnek a Római Szent Birodalomtól megvett lovagi lelke bizonyára az ördöghöz fog masírozni. Azzal a tisztelettel, amellyel egy utánnyomó előtt tiszteleghetek, maradok az Ön egyáltalán nem odaadó szolgája […]”

  A raktáron maradt, kevésbé sikeres könyvek eladására egyébként rengeteg alternatív lehetőség adódott: többnyire új címlappal és címmel látták el őket, miközben a széleket lereszelték, hogy a megbarnult papírszegély helyett hófehér köszöntse a vásárlót. Időnként úgy kívántak spórolni, hogy a külső íveket finom, fehér lapra, míg a belső részeket durva, fekete papírra nyomtatták, vagy az ívek megjelölésénél kihagytak bizonyos betűket, ennek köszönhetően pedig felsrófolták az árat a gyanútlan vevő előtt. Pénzmegtakarítást jelentett továbbá az is, ha nem alkalmaztak korrektorokat, ennek azonban a szöveg minősége látta kárát.

   A rossz könyvektől emellett úgyis megszabadulhattak, hogy Amszterdamot vagy valamelyik nagynevű, könyvkiadási múlttal rendelkező holland város nevét hamisították a címlapra, vagy egy megjelent, már jól menő könyv címét nyomtatták a borítóra. Ballagi Aladár szerint gyakori megoldás volt például, hogy a külföldről „becsempészett” könyveket vallásos köpönyegbe öltöztették: „A censura által eltiltott könyvekre a legártatlanabb, többnyire vallásos címet nyomtattak s ezek mint »Krisztus követése«, »Szentek legendái« s.t. eff. siklottak át a határszéli vámokon felállított vizsgáló hivataloknál.”

  A könyv fizikai megjelenésével való játszadozáson túl természetesen egyéb marketingfogásokat is bevetettek a kereskedők. Egyszerű és kézenfekvő lehetőségnek bizonyult, hogy előkelő és neves emberekkel írattak előszót a silányabb művek elé, ezzel próbálva növelni a kérdéses iromány színvonalát. Ugyanígy újságírókat is felbéreltek, akik különböző, általában havi rendszerességgel megjelenő folyóiratokban magasztalták az egekbe az adott kiadványt, vagy éppenséggel marasztalták el azt. De mivel tudjuk, hogy a negatív reklám is reklám, így utóbbi is az eladó érdekeit szolgálta. A legfurfangosabb megoldást viszont minden bizonnyal az jelentette, amikor az adott kereskedő kapcsolatai révén addig mesterkedett, míg könyve nyilvános tiltólistára nem került, illetve el nem koboztatott, így az eldugott példányoktól – a pult alól elővéve – hatalmas felárral szabadulhatott meg.

(Forrás: Gazda István: Könyvkereskedők a régi Váci utcában. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.; Trócsányi Zsolt: Könyvkiadók csalárdságai a XVIII. században. Magyar Könyvszemle. 1940, 403–405.)

A bejegyzés trackback címe:

https://kiskonyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1008481054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.